Eső áztatta

föld illatát érzem-e,

ha eltemettek?

Cetli a földön 
Egy bevásárló lista 
Instant haiku

Két pont közt a legrövidebb út a jobbegyenes.

Szárnyakat szeretnék! Hogy szeretnék szárnyakat!

Ívben hajló, hófehér tollakból való szárnyakat.

Vagy színeset! Színváltós, pávakék tollakat.

Lehet szürke is, persze, mint a galambé.

Vagy pelyhes, élénksárga csibetoll.

Ha fakó vagy ritkás, úgy is jó.

Lehet gyenge, vagy törött.

Csak szárny legyen…

Hogy odarepítsen,

ahol most te

Vagy. 

Kutyám az égen

fátyolfelhőkkel úszik.

Pára-angyalkám.

folyamatos jelen

se kint

se bent

se fönt

se lent

se itt

se ott

vagyok;

sehol létezem

Ödön ökre

Ő Ödön, Ő Özseni.

Özseni nem zseni; Özseni tömör gyönyör.

Csütörtökön Ödön ökröt örököl Tökölön.

Ő Özsen, az ökör.

Ödön tököl. Köll ökör???

Ha Özsen Ödön ökre, Özseni Ödön nője örökre.

De jön-e Özsen?

Nem jön.

Özsen Tökölön ökör, nem Ödön ökre.

Mindig mögöttem állt

Jelenléte csöndes volt, nesztelen,

Előtte mindig meztelen

Voltam, mindenre érdemtelen

Gyerek fegyvere lett az értelem;

Most bot üti bennem a múlt nyomát.

Megyek és megkeresem

azt az embert, aki nekem jött a teli tálcával a koncerten,

aztán rácsapok a tenyeremmel a csupasz fejére!

de nem azért, mert kopasz, mint

a tatár bácsi, aki régebben

fölöttünk lakott,

úgyhogy pont le tudott hajítani

egy hiánytalan grillcsirke-csontvázat az erkélyünkre;

ott lógott a csirkecsont a szárítókötélre

akadva az egyik torna-zoknim helyén,

aminek híján

másnap intőt kaptam az iskolában

a klári nénitől, aki már rég halott,

holott

akkor még nagyon is élt.

a tatár bácsi meg, a hét

minden napján szögeket vert – szanaszét – a parkettába,

– amiket a barkácsboltban vett, még nem a Praktikerbe'– ,

azt hiszem…

de mindegy is; az ütemes kopogástól ment föl az agyvizem…

aztán,

nagydarab is volt a teli tálcás pasas,

– olyan házmester-szerű, magas-hasas –,

mint a b. vilmos, aki elől a meyerkékkel

menekültünk, – összesen öt kölyök, leghátul riadt képpel

az emike; csak úgy lobogott a két, egérfarknyi copfja,

és mindig belerúgott az első lépcsőfokba,

– ami az útjába került –,

aztán eleredt a lába-vére, de mi csak futottunk,

tovább: "jön a vörös seggű páviááán" – suttogtuk

teli torokból, nehogy meghallja,

mert féltünk, hogy másnap ott feküdnénk az udvaron kiterítve,

meghalva,

sápadtan,

visszavonhatatlan

volt már akkor ez az egész,

a vili bácsi a pincében ólálkodott, amikor ráért,

és ránk lihegett váratlan

pillanatokban, amiért egyszer a meyer apuka  úgy megverte,

mint a lovat. szurkolt neki az egész lépcsőház, persze!

vili bácsi mondta a többieknek, hogy tüdőbajos vagyok,

úgyhogy ne játszanak velem,

– úgy látszik, én voltam a leggyengébbik láncszem –,

aztán eltakarodott a vili bácsi végleg,

– hála a jó égnek, vagy pedig a pártnak.

ha apukám élne, megkérném,

hogy menjen, és keresse meg

azt az embert, aki nekem jött a teli tálcával a koncerten,

aztán csapjon a csupasz fejére a tenyerével,

hogy nekem majd ne kelljen

Ő N. úr. Ő N.-né. Ő Anna.

N. úr inna, N.-né enne, Anna unná.

Ha N. úr unna inni, enne, ha N.-né unna enni, inna.

Ha N. úr nem unná N.-nét, Anna inna.

Ha N. úr Annát unná, N.-né nem unna enni.

Ha N. úr Annát enné, N.-né inna.

Ha N.-né inna, N. úr unná.

Onnan inni, innen enni.