Megyek és megkeresem

azt az embert, aki nekem jött a teli tálcával a koncerten,

aztán rácsapok a tenyeremmel a csupasz fejére!

de nem azért, mert kopasz, mint

a tatár bácsi, aki régebben

fölöttünk lakott,

úgyhogy pont le tudott hajítani

egy hiánytalan grillcsirke-csontvázat az erkélyünkre;

ott lógott a csirkecsont a szárítókötélre

akadva az egyik torna-zoknim helyén,

aminek híján

másnap intőt kaptam az iskolában

a klári nénitől, aki már rég halott,

holott

akkor még nagyon is élt.

a tatár bácsi meg, a hét

minden napján szögeket vert – szanaszét – a parkettába,

– amiket a barkácsboltban vett, még nem a Praktikerbe'– ,

azt hiszem…

de mindegy is; az ütemes kopogástól ment föl az agyvizem…

aztán,

nagydarab is volt a teli tálcás pasas,

– olyan házmester-szerű, magas-hasas –,

mint a b. vilmos, aki elől a meyerkékkel

menekültünk, – összesen öt kölyök, leghátul riadt képpel

az emike; csak úgy lobogott a két, egérfarknyi copfja,

és mindig belerúgott az első lépcsőfokba,

– ami az útjába került –,

aztán eleredt a lába-vére, de mi csak futottunk,

tovább: "jön a vörös seggű páviááán" – suttogtuk

teli torokból, nehogy meghallja,

mert féltünk, hogy másnap ott feküdnénk az udvaron kiterítve,

meghalva,

sápadtan,

visszavonhatatlan

volt már akkor ez az egész,

a vili bácsi a pincében ólálkodott, amikor ráért,

és ránk lihegett váratlan

pillanatokban, amiért egyszer a meyer apuka  úgy megverte,

mint a lovat. szurkolt neki az egész lépcsőház, persze!

vili bácsi mondta a többieknek, hogy tüdőbajos vagyok,

úgyhogy ne játszanak velem,

– úgy látszik, én voltam a leggyengébbik láncszem –,

aztán eltakarodott a vili bácsi végleg,

– hála a jó égnek, vagy pedig a pártnak.

ha apukám élne, megkérném,

hogy menjen, és keresse meg

azt az embert, aki nekem jött a teli tálcával a koncerten,

aztán csapjon a csupasz fejére a tenyerével,

hogy nekem majd ne kelljen